Balaton = kamaszkori őrültségek

Amikor először lejöttünk a gimis évek elején, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Első évben persze még felügyelettel, de aztán teljesen egyedül zötyögtünk le a vonaton, hogy önállóan, vigyázó tekintetek nélkül nyaraljunk. Korábban sosem éreztem ilyen szabadságot, ami egyszerre volt izgalmas és persze nagy felelősség is, mert azzal, hogy leengedtek, egyúttal bizalmat is szavaztak nekünk a szüleink.

Csináltunk persze hülyeségeket is – ó, de még milyeneket! – de ezeket nem részletezném, hiszen ami a Balatonon történt, az a Balatonon is marad. Talán majd az unokáknak anekdotázok róla egyszer. Mert a hülyeségek nagy részéből lettek a legviccesebb sztorik, amiket máig emlegetünk. A többiből meg tanultunk. Megtanultam nyitni az emberek felé, megtanultam önállóan elintézni a problémákat, megtanultam bízni az ösztöneimben. Első flörtök, új barátságok és új haverok, nagy lelkizések és rengeteget különböző emberi történet, ami egy-egy beszélgetés alkalmával elém tárult. Nekem ez a szabadság.

Balaton = munka

Munka egyenlő szabadság? Talán furcsán hangzik, de igen. Az egyik szezont egy pékségben dolgoztam végig a Balatonnál. Hajnali 5-re jártam dolgozni, először csak kisegítőként, majd pénztárosként, mégis talán ekkor éreztem magam a legszabadabbnak. Egyrészt jó érzés volt pénzt keresni és gondoskodni magamról, másrészt kinyílt előttem a világ, hiszen kikerültem abból a burokból, amit a családom és az iskolám épített körém.

Megtanultam értékelni a lehetőségeimet: tanulhatok, szabadon hozhatok döntéseket az életemről, a pályámról, és vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy gyakorlatilag azt kezdhessek az életemmel, amit csak akarok. Rájöttem, hogy ami addig magától értetődőnek és alapvető jognak tűnt, az valójában egyfajta kiváltság.

Meglepő egyébként, hogy milyen apró és mellékes megjegyzések tudnak egy életre az agyunkba vésődni. Az utolsó hajnalon, nyitás előtt a bejáratnál ittam a kávémat és beszélgettem az egyik pékkel, aki megjegyezte: „milyen szerencsés vagy, hogy jövő héttől mehetsz vissza a suliba”. És bár akkor a hátam közepére kívántam az iskolapadot, ez a mondat azóta is elkísér. Mert tényleg szerencsés vagyok. Nekem ez is a szabadság.

Balaton = természet

A Balaton különböző pontjai mind máshogy varázsolnak el, és persze más-más emlékek kötődnek hozzájuk, a szabadság mégis közös bennük.

A Balaton-felvidéken a szüleimmel és baráti társaságukkal vettem részt egy borkóstoló túrán, pont az államvizsgám után három nappal. Tűző nap, lélegzetelállító panoráma, friss levegő, finom borok. A természet maga a szabadság, és ráadásul ez az én otthonom. Bármerre járok a világon, a hazám a hazám marad. Nekem ez is szabadság. Meg az is, amikor a szüleimmel nevetve koccintok a lemenő napfényben, aztán mosolyogva nézem, ahogy együtt táncolnak. (Tudom, giccsesen hangzik, de ez nem a képzeletem túlkapása, ez tényleg így történt.) Meg az is, amikor egy pohár rozé fölött szóba elegyedek egy teljesen átlagos, őszes hajú férfival, akiről pár mondat után kiderül, hogy svéd és horrorfilmszínész.

Balaton = fesztivál

Zamárdiban a Balaton Soundon fesztiváloztam először úgy igazán, nem csak egy-egy napot, hanem egy teljes hetet. Azt hiszem nem kell sokáig ragoznom, hogy a fesztivál miért egyenlő a szabadsággal. Mondjuk önkéntesként vettem részt rajta, de ez semmit nem vett el az élményből, sőt inkább csak hozzátett. Ráadásul olyan könnyed és nyitott voltam, hogy szinte magamra se ismertem: lazán elcsevegtem bárkivel, poénkodtam, és szívből, könnyezve, szinte már hasfájósan nevettem. Ismeretlenekkel, akiket néhány nap után talán már barátoknak is neveztem. Nekem ez is a szabadság.

Balaton = sport

Mind közül a legszabadabbnak talán sportolás közben érzem magam. Egyébként sosem voltam túl erős benne, ehhez képest az évek alatt itt tanultam meg röplabdázni. Nem lettem profi, de most már pályára merek állni. És ez egyaránt szól a fizikai és a mentális küzdelemről, hiszen nyilván rengeteget fejlődtem a játékban, de közben fejben is, mert sokszor döntés kérdése, hogy szembe nézek-e az ellenféllel.

A következő lépés pedig egy valódi kihívás lesz: körbe szeretném biciklizni a Balatont 24 órán belül. Ehhez a bakancslistás pontomhoz hozzátartozik, hogy biciklizni amúgy nem is szeretek. Valami mégis hajt, hogy ezt kipipálhassam. Ha meglesz, akkor pedig jöhet a Balaton-átúszás. Annak ellenére, hogy utálok úszni, és nagyjából két hossz után ki is fulladok. Pont ez benne a szép, hogy most el se tudom képzelni, hogyan fogom kivitelezni, de ki tudja mi lesz x év múlva. Talán még meg is szeretem, ahogy szépen lassan a röplabda is a kedvenc sportommá vált. Nekem ez is a szabadság!

A szabadság annyiféleképpen van jelen az életemben, egy dolog mégis közös az imént felsorolt pontokban: akkor vagyok igazán szabad, amikor feszegetem a határaimat, amikor kilépek a komfortzónámból. Legyen szó önálló problémamegoldásról, munkáról, sportról, vagy akár csak egy fesztiválról, aminek teljesen egyedül vágok neki, ezek mind a szabadságot jelentik. Szóval nekem a Balaton nem a Riviéra. Nekem a Balaton a szabadság és a határaim feszegetése.

Hogy miért nem tűnt fel eddig a személyes radaromon?

Mert a havas hegyekről Ausztriára, a tengerpartról Horvátországra, a napsütéses dolce vita életérzésről Olaszországra, a szlávokról meg Szlovákiára asszociáltam. Pedig itt mindez megtalálható egyszerre. Persze három szűk nap alatt, amennyit én az országban töltöttem, nem tudtam mindent magamba szívni (például a tengerig nem jutottam el), de két dolgot azért kiemelnék: a természetet és az embereket.

A vizek birodalma

A tengerig tehát nem mentünk el, vízből viszont nem volt hiány. A három nap alatt a Bledi-tavat és a Bohinji-tavat jártuk körül, közbeiktatva egy-egy vízesést, várat, völgyet.

A vizekkel egyébként különös kapcsolatom van. A víz építhet és rombolhat. Egy kis csepp semmit nem ér, millió kis csepp pedig otthont és életet ad, de bármikor el is tüntetheti azt a föld színéről. Egyszerre ijesztő és megnyugtató a végtelen tenger látványa, az óriási mélység vagy éppen a gazdag élővilág alattam és körülöttem. Némi túlzással utálok úszni, de nem tudom elképzelni a nyaramat a Balaton zöldes-kékes látványa nélkül. Nem bírom a halakat és a tengeri herkentyűket, de a búvárkodás mégis nagy vágyam. Tartok tőle, hogy egyszer egy cápa fogai által ér véget földi kalandom, mégis szerepel a bakancslistámon a szörfözés, természetesen az óceán hatalmas hullámain. Szóval valahogy így állok a vizekkel, ambivalensen, mint annyi minden mással is.

Mégis, vagy talán pont ezért, az egyik kedvenc relaxációs tevékenységem a víz nézése, legyen az tenger, folyó, patak, vízesés vagy éppen tó. Erre pedig nem is lehet tökéletesebb helyszínt találni, mint Szlovénia ezen része, de azt hiszem a képek magukért beszélnek!

Bledi-tó

Első nap késő délután sétáltuk körbe a Bledi-tavat, így néhány percenként egészen új látvány tárult elénk, ahogy a nap lassan lebukott, a tó fokozatosan elsötétült, a hullámzó víz pedig hol zöldes, hol sötétkék színben pompázott előttünk. A várba is érdemes felmenni, bár belépőt kell venni, de a látványért megéri: belátni az egész tavat a közepén magasodó kis templomtoronnyal.

Bohinji-tó

Második nap került sor a kicsit nagyobb Bohinji-tóra. Ennek már biciklivel vágtunk neki, bár valójában csak a tó egyik oldala alkalmas a tekerésre. A másikon sem lehetetlen végiggurulni, de ahhoz nálam egy picit elvetemültebbnek kell lenni. Gyönyörű tavaszi idő volt, sőt, kiülve a napra már a nyár első sugarait is meg lehetett érezni, ami lenyűgöző kontrasztot alkotott a háttérben magasodó havas hegycsúcsok látványával.

A tavakon túl pedig számos túraösvény közül válogathatunk a környéken: séta egy zöldellő völgyön keresztül, rövid túra egy vízeséshez, vagy éppen komoly hegymászás, dönthetünk kedvünk szerint.

Vendégként a szomszédban

Az utazásaimat mindig nagyban meghatározza, hogy milyen emberekkel keresztezzük egymás útját. Mert az úti cél sosem csak egy város, egy múzeum vagy éppen egy vízesés, hanem az adott országban élő és utazó emberek is. Ezúttal nem egyedül és nem low-budget módon utaztam, így kevesebb alkalmam volt kapcsolódni az emberekkel. Azt viszont biztosan ki merem jelenteni, hogy Szlovénia tárt karokkal és szeretettel fogadja a vendégeket: a hotelben, az étteremben, az utcán; mosolyognak, kedvesek és segítőkészek. És ez az amiért szeretnék még visszatérni! Mert tavakat, hegyeket, természetet találok máshol is, sőt, annyi de annyi új csoda és felfedeznivaló vár még rám. Persze kedves embereket, barátokat is lehet találni a világ bármely pontján, de azért én még csak visszatérnék Szlovéniába. Úgyis itt van egy ugrásra!

Ha ennyiről is szól az egész, már az is nagy tanulság szerintem, mert néha tényleg viccet kell csinálni az életből. Ez pedig nem is olyan magától értetődő.

Kamaszkoromban sokat olvasgattam női magazinokat és az azokban megjelenő, sztárokkal készített interjúkat. Körülbelül minden második ilyen interjúban elhangzott a „ne vedd magad túl komolyan” életbölcsesség, én meg nem tudtam vele mit kezdeni. Már miért ne venném magam komolyan? Nem elég, hogy sokszor a világ sem vesz komolyan?

Nos, azóta megértettem, de olyan jól és egyszerűen most sem tudnám megragadni ennek a klisének a lényegét, ahogy a jóbarátok teszik azt. Mert egytől-egyig megtanítottak nevetni valamin!

Rachel a hercegnő, aki megtanult mosni, pincérnőnek állt, majd megszerezte álmai állását például megtanított felnőni és nevetni a munkahely, a mindennapok, a házimunkák kihívásain, miközben mégis komolyan vette és értékelte azokat. Mert a kemény munkával kiérdemelt első fizetés felejthetetlen pillanat (még ha a fele az államhoz is kerül, ugyebár). Meg az is nagy élmény, amikor először főzöl valakinek, még ha két recept össze is keveredik, és ebből születik meg a húsos trüffel.

Joey, aki millió meghallgatáson járt, milliószor elbukott és milliószor újrapróbálta, megtanított nevetni a kudarcokon és közben mégis hinni magamban. Tánc, francia nyelv, pulykaevés? Joey-nak jöhet! Ő mondjuk a lehetetlent is elhiszi magáról (lásd: az önéletrajzát), én megelégednék ennek a tizedével is.

Ross, aki háromszor házasodott, mégis hitt a szerelemben, megtanított nevetni a világvége típusú helyzeteken. Például amikor kiderül a feleségedről, hogy leszbikus, vagy rossz nevet mondasz az oltárnál, bizonyára úgy érzed, az egész világ összeomlik körülötted. Idővel mégis minden a helyére kerül, mert Ross és Rachel története bebizonyította, hogy ha valakivel együtt kell lenned, akkor a „tizennyolc oldalas levél”, a „lista” és a „szakításban voltunk” sem állhat közétek.

Monica, aki töretlenül hitt a szerelemben és a terveiben, megtanított nevetni a társadalom elvárásain. Mert huszonévesen csak kapkodod a fejed, amikor körülötted sorra megházasodnak, családot alapítanak az emberek. Ezeknek az eseményeknek mindig szívből örülök, de kikerülhetetlen, hogy néha ne érezzem a társadalmi nyomást, meg hogy le vagyok maradva. Viszont ezzel nincs baj. Szerintem. Monica is rátalált Chandlerre, de előtte volt Richard, volt csalódás és volt talpra állás is.

Phoebe, aki hülyén fut, kétségbe vonja az evolúciót, de hisz a macskákba bújt szellemekben, megtanított nevetni az emberek ítélkező tekintetén. Hányszor meg hányszor rágódtam azon, hogy mit gondolhatnak rólam mások? Hogy mi lesz, ha hülyét csinálok magamból a színpadon? Ha elvágódok a lépcsőn? Ha nem tudok valamit, ami alapműveltségnek számít? Ha hülyén nézek ki abban a ruhában? És sorolhatnám még napestig. Szerintem Phoebe-nek ilyen életében nem jutott eszébe. És tényleg, milyen igaza van: kit érdekel, ha más szerint hülyén futsz, vagy hülyeségeket mondasz? Amíg a saját értékrendeddel összhangban élsz, lehetsz bármilyen őrült, nem számít.

És végül Chandler, aki anyanyelvi szinten beszéli a szarkazmust, megtanított nevetni önmagamon, a kínos helyzeteken, a csalódásokon és a megalázó pillanatokon. Mert Chandler óta tudjuk, hogy humorral és szarkazmussal egyszerűen könnyebb az élet!

Szóval valahogy így ne vedd magad komolyan. Ahogy a jóbarátok sem veszik magukat komolyan. Nem is lehetne hitelesebben köszönteni őket, mint egy kis nevetéssel, úgyhogy mosolyra fel! Boldog 25. évfordulót, Jóbarátok!

A helyszínért és az ihletért köszönet a kicsicake-nek.

Első emlékeim – a klasszikus magyar palacsinta

Az első emlékem a palacsintáról, ahogy anyukámmal közösen sütjük. Nem voltam nagy konyhatündér, nem szerettem különösebben a fazék körül sertepertélni, de a palacsinta, na az más tészta volt! Az én felelősségteljes feladatom volt a kimért liszt és tej szép lassú adagolása a tésztához, miközben anyám lendületesen keverte a tésztát.

Természetesen éveken át ez volt a kedvenc édességem, sőt úgy általában a kedvenc ételem. Ha nagymamám kedveskedni akart kisunokáinak, ő is palacsintával lepett meg minket. A sok válogatós gyerek között ez volt az egyik biztos pont. Lekváros, kakaós, vanília pudingos, hmm… Aztán később, ahogy a gasztronómiát is forradalmasította az internet, beújítottunk a túró rudis palacsintára. Egyszerű a recept: szórd meg kakaóval a palacsintát – lehetőleg még forrón, így szépen elolvad a csokipor – majd töltsd meg jó vastagon túrókrémmel, és csavard össze. A hozzávalókat ne sajnáld, minél gazdagabb, annál jobb!

Első próbálkozásaim a konyhában – a császármorzsa születése

Ahogy egyre nagyobb lettem, elkezdtem a hűtőn túl is megismerkedni a konyhával. Először egy táborban sütöttünk palacsintát, ahol találomra tettünk bele sót. Annyit, amennyi cukrot. Képzelhetitek az eredményt…

Ezt követően szórakozásból, a legjobb barátnőmmel közösen vágtunk bele a palacsintasütésbe. Meglepően jól sikerült, így hát elkönyveltük, hogy tudunk palacsintát sütni. Aztán hónapokkal később, cserediákként egy angol kisvárosban, kijelentettük a fogadó családunknak, hogy imádunk a konyhában tevékenykedni. Erre jött a felajánlás, hogy ha szeretnénk, hozzájárulhatunk a vasárnapi ebédhez. Nagy mellénnyel elvállaltuk. A tészta kikeverésével nem is volt gond, de a sütés! Annyit mondok, hogy a harmadik palacsintaszerű massza után az anyuka diszkréten felajánlotta, hogy kisüti nekünk a maradék tésztát, mi meg örömmel elfogadtuk. Egyébként meglepő módon a végeredmény tényleg finom lett.

Évekkel később tértem aztán vissza a konyhába, amikor egyetemistaként különköltöztem, és rákényszerültem az önellátásra. Az első palacsintám önállóan… nos, abból lett a császármorzsa. De nem vagyok ezzel egyedül, egy legenda szerint ténylegesen így született meg a kérdéses édesség Ferenc József szakácsának köszönhetően, aki palacsintát sütött, csak hát ő is elbénázta, és inkább darabokra tépte a serpenyőben a tésztát. A császárnak pedig bejött a „félresikerült” desszert. Tanulság? A konyhai bakik néha kifejezetten hasznosak!

Gasztronómiai kalandozások a nagyvilágban – egyszerű és gyors receptekkel

Eredetiben sajnos még csak a francia palacsintát kóstoltam Erasmus félévem alatt, de azt mindenhogy: édesen, sósan, főételként, desszertként. Azt kell hogy mondjam, a franciák nem véletlenül híresek a gasztronómia területén (is).

Az igazi amerikai palacsinta ugyan még várat magára, de az elkészítésével megpróbálkoztam. Kicsi, pufi, fincsi lett, valahogy így: a tojás sárgáját (3 db) összekevertem a liszttel (12 dkg), sütőporral, csipet sóval és tejjel (1,5 dl), a fehérjét meg egy csipet cukorral habosra vertem. A kettőt összekevertem, majd hűtőbe raktam tíz percre. Ezután serpenyőben kis kör alakokban kisütöttem. Juharszirup helyett pedig mézet csorgattam a végeredményre.

És végül az én személyes kedvencem és aduászom, a dutch baby! A testvéreimet már elbűvöltem vele, akkor még azt hitték ugyanis, hogy konyhai analfabéta vagyok. Ez talán már nincs így, mindenesetre tényleg nem nagy ördöngösség elkészíteni. Röviden: (két főnek) keverj össze 2 tojást, kb. 2 dl tejet, ugyanennyi lisztet, vaníliakivonatot és 2 evőkanál cukrot. Tűzálló serpenyőt kenj ki vajjal, öntsd bele a tészta felét, és rakd be a sütőbe, amíg aranybarna nem lesz. Ugyanez a tészta másik felével. Aztán mehet rá gyümölcs, kakaó, nutella, lekvár, vagy amit akarsz!

Plusz egy tipp – minimalista palacsinta az egészséges életmód jegyében

Bár nem gyakorlom tökéletesen, azért elkötelezett híve vagyok az egészséges életmódnak. Persze csak ha a palacsinta is belefér. Íme egy lehetőség erre: nyomkodj szét egy banánt, adj hozzá két tojást, és verd fel. A tésztát még ízesítheted vaníliával, fahéjjal, majd serpenyőben, vajon süss belőle kis (többé-kevésbé formás) korongokat. Kész! Egyszerű, gyors, finom, egészséges és PALACSINTA. Kell ennél több?

Az első nagy pálya

Az első piros pályás csúszásom során összebarátkoztam a tehenekkel. Na de haladjunk csak szépen sorjában, hogyan történt ez?

„Síkarrierem” 12 éves korom körül kezdődött egy kedves kis tanuló pályán, ami éppen csak lejtett, és 10-15 m-nél nem volt hosszabb. Megtanultam elesni, nem kiesni a gyerekfelvonóból, és hóekében (folyamatosan fékezve) lecsúszni. Ez tartott három napig, majd felmerészkedtem egy piros pályára. Na igen. Felmerészkedtem, mert nem tudtam, hogy fentről egészen máshogy néz ki az a lejtő, mint alulról. De hát nem volt mit tenni, ha már felmentem, le is kellett jönni valahogy.

Szép lassan elkezdtem csúszni, a pálya egyik szélétől a másikig, minden kanyarnál megpihenve. A pálya feléig nem is volt semmi gond. Csakhogy aztán nekiindultam, magam sem tudom hogy, mindenesetre nem sikerült a pálya szélén megállni. Fékeztem én, de nem használt, csak csúsztam tovább, egyenesen a pálya mellett elkerített, bámészkodó tehenek felé. A kerítésként szolgáló villanypásztor felé közeledve rájöttem, hogy egy tehenet mégsem lenne jó ötlet elütni, akkor már inkább essek el magamtól. Úgyhogy gyorsan oldalra vetődtem a hóba. Ezt már félig a villanypásztor alatt sikerült kivitelezni, húsz centire egy tehén fejétől.

Megnyugodtam, nem ütöttem el egy állatot sem, én is egyben vagyok, minden rendben. Igen ám, de hogyan tovább? Ha felállok, csúszok tovább a tehén felé. A tehén meg nem igen akart arrébb menni. Néhány percig szemeztem vele, aztán úgy döntöttem, hogy feladom. Lecsatoltam a lécet, visszasétáltam a pályára, és a léceket visszacsatolva a tehenekkel ellentétes irányba folytattam a következő kanyart.

Az első önálló felvonózás

Ehhez a történethez tudni kell, hogy tizenéves koromban megmagyarázhatatlan okokból irreális félelmem volt a felvonoktól. Ne kérdezzétek miért, de nagyon bonyolult dolognak tűnt beleülni és kiszállni. A kétszemélyes felvonónál pedig egyedül maradtam, hiszen nyilván a kisebb öcsém ment édesapánkkal, és ekkor kezdődtek a bonyodalmak.

Mit lehet elbénázni egy felvonózáson? – tehetitek fel joggal a kérdést. Nos, megvan a jelenet, amikor Bridget Jones síelni megy? És amikor fent marad a felvonón, majd kiugrik belőle? Én hajszálpontosan ugyanezt játszottam el. Nem sikerült időben felfogni, hogy ki kéne szállni, aztán megijedtem, hogy mi van, ha fentmaradok. Gyorsan mérlegeltem, majd kiugrottam. Azóta persze rájöttem, hogy maximum mentem volna plusz egy kört, így meg leállították miattam az egész felvonót, hiszen beletelt néhány percbe, mire összekapartam magamat a földről. Sebaj, legalább megtanultam, hogy felvonóból sosem érdemes kiugrálni!

(A kép csak illusztráció. Nem ebből ugrottam ki...)

Az első komoly pályarendszer

Az első próbálkozásokat követően családunk nagyobb sípályarendszerek felé vette az irányt, hiszen unalmassá vált, hogy egy hétig ugyanazon a lejtőn csúszkáljunk le-föl. Bár nekem három pálya már sok, legalábbis a tájékozódáshoz biztos, így hát vakon mentem a többiek után, szinte szó szerint, ugyanis a második nap reggelén elszakadt a kontaklencsém. A síszemüveg alá kényelmetlen lett volna bepaszírozni a szemüvegemet, így hát maradtam a vaksi hunyorgásnál.

Filmbe illő komikum volt, ahogy mentem a többiek után, aztán egy elágazásnál rossz kabátot kezdtem el követni. Gyanússá vált, hogy a kabát tulajdonosa letért a pályáról, és ismeretlen házak közé siklott be, így inkább megálltam, és hunyorogtam minden irányba, de sehol egy ismerős sem. Percekig lestem a pályát, miközben végigfutott az agyamon, hogyan fogok örökre eltűnni az osztrák hegyek között. Végül erőt véve magamon kicsit tovább csúsztam, és a következő ház mögül feltűntek a többiek, akik már halálra aggódták magukat, miközben vizionálták, hogyan törtem szanaszét a végtagjaimat.

Jó tanácsok síeléshez? Légy kicsit vakmerő, de azért vigyázz a tehenekkel, ne ugrálj ki a felvonókból és lehetőleg láss, legalábbis az adott időjárási viszonyokhoz képest. Ha ezeket betartod, nagy baj nem lehet. Ha meg nem, legalább születik néhány emlékezetes történet.

A hirtelen fellángoló, rózsaszín felhős és vak szerelem számomra Párizs; a bohó, őrült, fiatal és kicsit dilis szerelem Barcelona; míg a megfontolt, érett szerelem London. Azt hiszem, ha a városok férfiak lennének, Barcelona lenne az első, de kicsit esetlen fiatalkori szerelmem, Párizs a tüzes szeretőm, London pedig a hitvesem. Egyik sem több, sem kevesebb, mindegyiknek más a maga varázsa. De mivel nyerte el a brit főváros a kezemet?

Az emberekkel

London színes. Egyszerre hétköznapi és furcsa, kiszámítható és meglepetésekkel teli.

Az emberek hétköznapiak, mégis színesek: a bőrük, a ruhájuk, a nyelvük és az életük. Nem mesebeli, szőke hercegek, nem tip-top tökéletes nők, mégis különlegesek. Különlegesek, mert annyi felől érkeztek, annyi nyelven beszélnek, annyi történet rejtőzhet mögöttük.

Az viszont közös bennük, hogy valami láthatatlan erő motiválja őket: nem untak bele az életükbe, és nem keseredtek meg a megpróbáltatások hullámvölgyei után. Valamiért Londont választották, vagy éppen London választotta őket, és ők mosolyogva szolgálnak ki a pénztárnál, kedvesen jó étvágyat kívánnak a reggelihez, és udvariasan elnézést kérnek, ha az utcán nekik mentél az esernyőddel. Beolvadtak a városba, sőt ők váltak a várossá, mindössze az akcentusukon érzed olykor, hogy nem született britek.

Az egyetlen dolog, ami azt hiszem csak a vérbeli britekre jellemző, az a rövidnadrág, miniszoknya és kis szandál tél kezdetén. Na ezt nem tudom hova tenni, bármennyire próbálom. De hát mindenkinek vannak furcsaságai… London, én így szeretlek!

Az utcákkal és épületekkel

Londont nem csak az ott élő emberek teszik színessé, az utcák, az épületek maguk is ezer árnyalatban pompáznak. Van egy komoly, megfontolt arca, amit mindenki ismer, ez a kép szerepel az útlevelében is: Big Ben, Westminster-apátság, London Eye, Tower Bridge. Ezt fedi fel magából először, de ha megvolt a kötelező kör, érdemes kicsit mélyebbre ásni.

Ott van például Notting Hill, a finom hölgy pasztell árnyalatú kis házakkal, színes ajtókkal, kedves utcákkal.

Vagy Camden Town, a lázadó tini a turisták nyüzsgésével, brit souvenirekkel, friss és kreatív épülethomlokzatokkal.

Meg az óriási parkok, mint egy csendben elmélkedő öregúr a fürge mókusokkal, lomha ludakkal, hatalmas zöld pázsitokkal.

Na és a múzeumok, akárcsak egy tudós professzor, akinek kiapadhatatlan a tudása történelemről, művészetekről. Én például a Victoria and Albert múzeumba látogattam el, de érdeklődéstől függően lehet válogatni, ráadásul sok múzeum ingyenes a városban.

Ha pedig még különlegesebb, mesebeli társaságra vágysz, megkeresheted Pán Pétert a Kensington Gardenben, vagy éppen Sherlock Holmest a Baker Streeten. Hangulatodtól és ízlésedtől függően választhatsz társaságot!

Valódiságával és nyitottságával

London azért is jó parti, mert reális. Néha kicsit borús, néha kicsit esős, de alapvetően azért napsütéses, se túl hideg, se túl meleg. Az élet is ilyen. Nem reális, ha 0-24-ben boldog vagy, folyton süt a nap, és problémák nem léteznek. Legalábbis nekem hosszú távon nem az. Néha kell az eső is, ettől még nem leszel depressziós.

Végezetül London modern, de közben tiszteli a hagyományokat. Büszke gyökereire, történelmére, uralkodó családjára. Nem ad alább kis sajátosságaiból: csak azért is szembe megy a modern tömeggel, és továbbra is a bal oldalon vezet. A délutáni teára mindig szakít időt. Ikonikus piros buszait és taxijait a divathóbortok ellenére is megőrzi. Közben mégis halad a korral, divatot diktál az Oxford streeten, nem ítélkezik és befogad bárkit. Hagyománytisztelő, de elfogadja a te világlátásodat is, és talán pont ettől olyan színes és értékes.

Hogy milyen tehát London?

Hétköznapi. Furcsa. Reális. Modern. Hagyománytisztelő. Büszke. Esős. Meleg. Udvarias. Kedves. És színes. Unatkozni biztos, hogy nem fogsz vele!