A hirtelen fellángoló, rózsaszín felhős és vak szerelem számomra Párizs; a bohó, őrült, fiatal és kicsit dilis szerelem Barcelona; míg a megfontolt, érett szerelem London. Azt hiszem, ha a városok férfiak lennének, Barcelona lenne az első, de kicsit esetlen fiatalkori szerelmem, Párizs a tüzes szeretőm, London pedig a hitvesem. Egyik sem több, sem kevesebb, mindegyiknek más a maga varázsa. De mivel nyerte el a brit főváros a kezemet?
Az emberekkel
London színes. Egyszerre hétköznapi és furcsa, kiszámítható és meglepetésekkel teli.
Az emberek hétköznapiak, mégis színesek: a bőrük, a ruhájuk, a nyelvük és az életük. Nem mesebeli, szőke hercegek, nem tip-top tökéletes nők, mégis különlegesek. Különlegesek, mert annyi felől érkeztek, annyi nyelven beszélnek, annyi történet rejtőzhet mögöttük.
Az viszont közös bennük, hogy valami láthatatlan erő motiválja őket: nem untak bele az életükbe, és nem keseredtek meg a megpróbáltatások hullámvölgyei után. Valamiért Londont választották, vagy éppen London választotta őket, és ők mosolyogva szolgálnak ki a pénztárnál, kedvesen jó étvágyat kívánnak a reggelihez, és udvariasan elnézést kérnek, ha az utcán nekik mentél az esernyőddel. Beolvadtak a városba, sőt ők váltak a várossá, mindössze az akcentusukon érzed olykor, hogy nem született britek.
Az egyetlen dolog, ami azt hiszem csak a vérbeli britekre jellemző, az a rövidnadrág, miniszoknya és kis szandál tél kezdetén. Na ezt nem tudom hova tenni, bármennyire próbálom. De hát mindenkinek vannak furcsaságai… London, én így szeretlek!
Az utcákkal és épületekkel
Londont nem csak az ott élő emberek teszik színessé, az utcák, az épületek maguk is ezer árnyalatban pompáznak. Van egy komoly, megfontolt arca, amit mindenki ismer, ez a kép szerepel az útlevelében is: Big Ben, Westminster-apátság, London Eye, Tower Bridge. Ezt fedi fel magából először, de ha megvolt a kötelező kör, érdemes kicsit mélyebbre ásni.
Ott van például Notting Hill, a finom hölgy pasztell árnyalatú kis házakkal, színes ajtókkal, kedves utcákkal.
Vagy Camden Town, a lázadó tini a turisták nyüzsgésével, brit souvenirekkel, friss és kreatív épülethomlokzatokkal.
Meg az óriási parkok, mint egy csendben elmélkedő öregúr a fürge mókusokkal, lomha ludakkal, hatalmas zöld pázsitokkal.
Na és a múzeumok, akárcsak egy tudós professzor, akinek kiapadhatatlan a tudása történelemről, művészetekről. Én például a Victoria and Albert múzeumba látogattam el, de érdeklődéstől függően lehet válogatni, ráadásul sok múzeum ingyenes a városban.
Ha pedig még különlegesebb, mesebeli társaságra vágysz, megkeresheted Pán Pétert a Kensington Gardenben, vagy éppen Sherlock Holmest a Baker Streeten. Hangulatodtól és ízlésedtől függően választhatsz társaságot!
Valódiságával és nyitottságával
London azért is jó parti, mert reális. Néha kicsit borús, néha kicsit esős, de alapvetően azért napsütéses, se túl hideg, se túl meleg. Az élet is ilyen. Nem reális, ha 0-24-ben boldog vagy, folyton süt a nap, és problémák nem léteznek. Legalábbis nekem hosszú távon nem az. Néha kell az eső is, ettől még nem leszel depressziós.
Végezetül London modern, de közben tiszteli a hagyományokat. Büszke gyökereire, történelmére, uralkodó családjára. Nem ad alább kis sajátosságaiból: csak azért is szembe megy a modern tömeggel, és továbbra is a bal oldalon vezet. A délutáni teára mindig szakít időt. Ikonikus piros buszait és taxijait a divathóbortok ellenére is megőrzi. Közben mégis halad a korral, divatot diktál az Oxford streeten, nem ítélkezik és befogad bárkit. Hagyománytisztelő, de elfogadja a te világlátásodat is, és talán pont ettől olyan színes és értékes.
Hogy milyen tehát London?
Hétköznapi. Furcsa. Reális. Modern. Hagyománytisztelő. Büszke. Esős. Meleg. Udvarias. Kedves. És színes. Unatkozni biztos, hogy nem fogsz vele!
