Ha ennyiről is szól az egész, már az is nagy tanulság szerintem, mert néha tényleg viccet kell csinálni az életből. Ez pedig nem is olyan magától értetődő.

Kamaszkoromban sokat olvasgattam női magazinokat és az azokban megjelenő, sztárokkal készített interjúkat. Körülbelül minden második ilyen interjúban elhangzott a „ne vedd magad túl komolyan” életbölcsesség, én meg nem tudtam vele mit kezdeni. Már miért ne venném magam komolyan? Nem elég, hogy sokszor a világ sem vesz komolyan?

Nos, azóta megértettem, de olyan jól és egyszerűen most sem tudnám megragadni ennek a klisének a lényegét, ahogy a jóbarátok teszik azt. Mert egytől-egyig megtanítottak nevetni valamin!

Rachel a hercegnő, aki megtanult mosni, pincérnőnek állt, majd megszerezte álmai állását például megtanított felnőni és nevetni a munkahely, a mindennapok, a házimunkák kihívásain, miközben mégis komolyan vette és értékelte azokat. Mert a kemény munkával kiérdemelt első fizetés felejthetetlen pillanat (még ha a fele az államhoz is kerül, ugyebár). Meg az is nagy élmény, amikor először főzöl valakinek, még ha két recept össze is keveredik, és ebből születik meg a húsos trüffel.

Joey, aki millió meghallgatáson járt, milliószor elbukott és milliószor újrapróbálta, megtanított nevetni a kudarcokon és közben mégis hinni magamban. Tánc, francia nyelv, pulykaevés? Joey-nak jöhet! Ő mondjuk a lehetetlent is elhiszi magáról (lásd: az önéletrajzát), én megelégednék ennek a tizedével is.

Ross, aki háromszor házasodott, mégis hitt a szerelemben, megtanított nevetni a világvége típusú helyzeteken. Például amikor kiderül a feleségedről, hogy leszbikus, vagy rossz nevet mondasz az oltárnál, bizonyára úgy érzed, az egész világ összeomlik körülötted. Idővel mégis minden a helyére kerül, mert Ross és Rachel története bebizonyította, hogy ha valakivel együtt kell lenned, akkor a „tizennyolc oldalas levél”, a „lista” és a „szakításban voltunk” sem állhat közétek.

Monica, aki töretlenül hitt a szerelemben és a terveiben, megtanított nevetni a társadalom elvárásain. Mert huszonévesen csak kapkodod a fejed, amikor körülötted sorra megházasodnak, családot alapítanak az emberek. Ezeknek az eseményeknek mindig szívből örülök, de kikerülhetetlen, hogy néha ne érezzem a társadalmi nyomást, meg hogy le vagyok maradva. Viszont ezzel nincs baj. Szerintem. Monica is rátalált Chandlerre, de előtte volt Richard, volt csalódás és volt talpra állás is.

Phoebe, aki hülyén fut, kétségbe vonja az evolúciót, de hisz a macskákba bújt szellemekben, megtanított nevetni az emberek ítélkező tekintetén. Hányszor meg hányszor rágódtam azon, hogy mit gondolhatnak rólam mások? Hogy mi lesz, ha hülyét csinálok magamból a színpadon? Ha elvágódok a lépcsőn? Ha nem tudok valamit, ami alapműveltségnek számít? Ha hülyén nézek ki abban a ruhában? És sorolhatnám még napestig. Szerintem Phoebe-nek ilyen életében nem jutott eszébe. És tényleg, milyen igaza van: kit érdekel, ha más szerint hülyén futsz, vagy hülyeségeket mondasz? Amíg a saját értékrendeddel összhangban élsz, lehetsz bármilyen őrült, nem számít.

És végül Chandler, aki anyanyelvi szinten beszéli a szarkazmust, megtanított nevetni önmagamon, a kínos helyzeteken, a csalódásokon és a megalázó pillanatokon. Mert Chandler óta tudjuk, hogy humorral és szarkazmussal egyszerűen könnyebb az élet!

Szóval valahogy így ne vedd magad komolyan. Ahogy a jóbarátok sem veszik magukat komolyan. Nem is lehetne hitelesebben köszönteni őket, mint egy kis nevetéssel, úgyhogy mosolyra fel! Boldog 25. évfordulót, Jóbarátok!

A helyszínért és az ihletért köszönet a kicsicake-nek.