Az első nagy pálya

Az első piros pályás csúszásom során összebarátkoztam a tehenekkel. Na de haladjunk csak szépen sorjában, hogyan történt ez?

„Síkarrierem” 12 éves korom körül kezdődött egy kedves kis tanuló pályán, ami éppen csak lejtett, és 10-15 m-nél nem volt hosszabb. Megtanultam elesni, nem kiesni a gyerekfelvonóból, és hóekében (folyamatosan fékezve) lecsúszni. Ez tartott három napig, majd felmerészkedtem egy piros pályára. Na igen. Felmerészkedtem, mert nem tudtam, hogy fentről egészen máshogy néz ki az a lejtő, mint alulról. De hát nem volt mit tenni, ha már felmentem, le is kellett jönni valahogy.

Szép lassan elkezdtem csúszni, a pálya egyik szélétől a másikig, minden kanyarnál megpihenve. A pálya feléig nem is volt semmi gond. Csakhogy aztán nekiindultam, magam sem tudom hogy, mindenesetre nem sikerült a pálya szélén megállni. Fékeztem én, de nem használt, csak csúsztam tovább, egyenesen a pálya mellett elkerített, bámészkodó tehenek felé. A kerítésként szolgáló villanypásztor felé közeledve rájöttem, hogy egy tehenet mégsem lenne jó ötlet elütni, akkor már inkább essek el magamtól. Úgyhogy gyorsan oldalra vetődtem a hóba. Ezt már félig a villanypásztor alatt sikerült kivitelezni, húsz centire egy tehén fejétől.

Megnyugodtam, nem ütöttem el egy állatot sem, én is egyben vagyok, minden rendben. Igen ám, de hogyan tovább? Ha felállok, csúszok tovább a tehén felé. A tehén meg nem igen akart arrébb menni. Néhány percig szemeztem vele, aztán úgy döntöttem, hogy feladom. Lecsatoltam a lécet, visszasétáltam a pályára, és a léceket visszacsatolva a tehenekkel ellentétes irányba folytattam a következő kanyart.

Az első önálló felvonózás

Ehhez a történethez tudni kell, hogy tizenéves koromban megmagyarázhatatlan okokból irreális félelmem volt a felvonoktól. Ne kérdezzétek miért, de nagyon bonyolult dolognak tűnt beleülni és kiszállni. A kétszemélyes felvonónál pedig egyedül maradtam, hiszen nyilván a kisebb öcsém ment édesapánkkal, és ekkor kezdődtek a bonyodalmak.

Mit lehet elbénázni egy felvonózáson? – tehetitek fel joggal a kérdést. Nos, megvan a jelenet, amikor Bridget Jones síelni megy? És amikor fent marad a felvonón, majd kiugrik belőle? Én hajszálpontosan ugyanezt játszottam el. Nem sikerült időben felfogni, hogy ki kéne szállni, aztán megijedtem, hogy mi van, ha fentmaradok. Gyorsan mérlegeltem, majd kiugrottam. Azóta persze rájöttem, hogy maximum mentem volna plusz egy kört, így meg leállították miattam az egész felvonót, hiszen beletelt néhány percbe, mire összekapartam magamat a földről. Sebaj, legalább megtanultam, hogy felvonóból sosem érdemes kiugrálni!

(A kép csak illusztráció. Nem ebből ugrottam ki...)

Az első komoly pályarendszer

Az első próbálkozásokat követően családunk nagyobb sípályarendszerek felé vette az irányt, hiszen unalmassá vált, hogy egy hétig ugyanazon a lejtőn csúszkáljunk le-föl. Bár nekem három pálya már sok, legalábbis a tájékozódáshoz biztos, így hát vakon mentem a többiek után, szinte szó szerint, ugyanis a második nap reggelén elszakadt a kontaklencsém. A síszemüveg alá kényelmetlen lett volna bepaszírozni a szemüvegemet, így hát maradtam a vaksi hunyorgásnál.

Filmbe illő komikum volt, ahogy mentem a többiek után, aztán egy elágazásnál rossz kabátot kezdtem el követni. Gyanússá vált, hogy a kabát tulajdonosa letért a pályáról, és ismeretlen házak közé siklott be, így inkább megálltam, és hunyorogtam minden irányba, de sehol egy ismerős sem. Percekig lestem a pályát, miközben végigfutott az agyamon, hogyan fogok örökre eltűnni az osztrák hegyek között. Végül erőt véve magamon kicsit tovább csúsztam, és a következő ház mögül feltűntek a többiek, akik már halálra aggódták magukat, miközben vizionálták, hogyan törtem szanaszét a végtagjaimat.

Jó tanácsok síeléshez? Légy kicsit vakmerő, de azért vigyázz a tehenekkel, ne ugrálj ki a felvonókból és lehetőleg láss, legalábbis az adott időjárási viszonyokhoz képest. Ha ezeket betartod, nagy baj nem lehet. Ha meg nem, legalább születik néhány emlékezetes történet.